Munkám miatt találkozom cégvezetőkkel, tulajdonosokkal, felsővezetőkkel, s akarva-akaratlanul is de tanúja leszek az úgynevezett "Életközepi válságuknak". Egy idő után a közöttünk és cégeink között kapcsolatok olyan fázisba jutnak - mely mondjuk cél is kell hogy legyen - hogy már nem csak a céget/terméket/szolgáltatást ismerjük meg, hanem a másikat is.
Látom hogy szenvednek vagy el is mondják remélve, hogy ha kibeszélik, akkor talán…….. valami változik/változhat. "Nincs kedvem", "nem találom" az előre utat, "nem látom" pontosan a jövőt. Ez probléma. Ha nincs vízió, akkor nincs jövő sem. Ha leáll a motor, mely a céget hajtja akkor az lelassul, majd leáll.
A legutolsó ilyen témájú beszélgetés annyira megérintett, hogy elmondtam neki én hogyan oldottam meg ezt a problémát. Megköszönte.
Így most leírom a saját tapasztalatomat, mely hátha segít valakinek, s nem a "kétségbeeséssel" fogok legközelebb leülni tárgyalni, hanem magával a perspektívával, az energiával, a jövőt tervező managerrel.
Na szóval.
Válság. Életközepi. Akármikor is jelentkezik probléma, s a problémákat meg kell oldani, mert ha megnő akkor abból hegy, majd földrész, végül akadály lesz.
Mit hívok pontosan ilyen válságnak? Azt amikor amit teszel (munkádra, hobbidra gondolva) nem tesz boldoggá, nem dob fel ( a siker sem), egyszerűen csak elvagy vele. Természetessé válik. Unod.
Mindenki, - így én is - a munkája során szerepeket vesz fel. Olyan mértékben azonosul vele, hogy a mindennapjai részévé teszi. Ezen szerepeket - férj/feleség, apa/anya, vezető/beosztott, fejlesztő/marketinges, igazgató/vezető stb. - illetve az ezekben átélt érzelmeket a magunkévá tesszük, sütkérezünk bennük. Jó vagy a szakmádban, jól csinálod amit csinálsz, folyamatosan pozitív feedback-eket kapsz a környezetedtől, azaz profi vagy? Remek! A válság nem feltétlenül csak akkor jön mikor jól megy a szekér, hanem akkor is jöhet mikor nem. A kérdés az az hogy ilyenkor mit kezdesz magaddal!?
Minél több a szereped, annál több a feladat, melyeket ha nem kezelsz megfelelően nyomássá válik, a nyomásból pedig teher, a teherből pedig valamilyen manifesztált betegség is lehet. Akár.
Jó tanács a barátoktól:
- Engedd el
- Vedd be a lesz@rom tablettát
- Azzal hogy magadra veszed még nem a te problémád
Stb.
Megoldás az elengedés? Elengedni egy részét a feladatoknak, a szerepeknek? Elengedni? Én nem fogok semmit. Nem, ezt tény, hanem azok fognak téged, pontosabban ragaszkodsz az élményekhez amik az emlékekhez fűződnek. Függőség alakul ki. Fügsz a pozitív visszajelzésektől, várod őket akarod hogy legyenek, s amikor nem jönnek akkor kétségbe esel, pontosabban válságba.
Meg akarsz felelni az általad felvett szerepeknek, hiszen jó érzés sikeresnek lenni, nem? Ki akarná azt elengedni melyet kedvel, szeret, vagy legalább is ezt érzi?
Miért kell elengedni azt ami megy? Nem kell természetesen, de ha nem vagy megfelelően összerakva, akkor a kudarcok érkezését követően problémáid lesznek. Válságot fogsz átélni.
Ilyenkor szenvedsz, kínlódsz, coach-ról coach-ra, pszichológusról pszichológusra járhatsz (nem leértékelve őket, de ők sem azt mondják meg hogy ki vagy te).
Mindig a két székely esete jut ilyenkor az eszembe:
- Miért nyüszít a kutyád a sarokba - kérdezi az egyik székely a másikat.
- Mert beleült egy szögbe - jön a válasz.
- S miért nem száll ki belőle - kérdezi.
- Mert, még nem fáj neki eléggé.
No, mi is így vagyunk ezzel. Ha nem fáj eléggé, akkor maradunk, nem foglalkozunk vele. Minek? Majd mi megmutatjuk. Hiszen profik vagyunk. Volt időszak amikor azok voltunk, de megváltozott valami.
Tehát válság. Nem találjuk magunkat, mennénk is meg nem is, csinálnánk is meg nem is, átadnánk is meg nem is. Na, ez a válság. Eltűnik a jövő, vele a terveink. Képtelenek leszünk rá, egész pontosan nem lesz képünk róla, de elsődlegesen magunkról nem fogunk rendelkezni képekkel.
Találjak ki valami újat vagy nézzem meg hogy mások hogy csinálják?
A Buddhisták szerint a tükörbe nézve láthatod meg önvalódat igazán. Reggel borotválkozás közben, álmos gyűrött képpel tényleg önmagam vagyok, de ez nem segített. Természetesen nem a fizikai világ tükörjére gondoltak. Akkor hogyan kell meglátni pontosan magunkat és főleg miért nem megy ez magától, könnyedén, kínlódás nélkül?!
Eckhart Tolle azt írja, hogy a padon ülve hajléktalanként, reményvesztettként, jövőtlenűl ébredt rá arra, hogy ki is ő valójában és tette rendbe önmagát.
Nem tudjuk kik vagyunk, nem látjuk tisztán magunkat. Azt látjuk, hogy mit csinálunk és talán azt is hogy miért, de azt nem tudjuk, hogy ki csinálja pontosan. Én, de ki ez az ÉN?
Önmagunk meglátásában gátol a sok szerep, melyet cipelünk. Tudunk bennük vagy közöttük bújkálni, mint a gyerekek a fák között, csak itt saját magunk elől tesszük ezt. Ha nem működik az egyik szerep, gyorsan felvesszük a másikat. Ha nem vagyok jó szakember, lehetek jó férj/feleség, vagy ha az nem megy, akkor átugrok, pontosabban előhívom és belemenekülök egy másikba.
Ez tehát egy kergetőzés a szerepek között.
Képes vagyok megállítanom az ugrándozást és szembe nézni önmagammal? Vélhetően nem, mivel az előhívásukkor megjelenő érzelmeket nem tudjuk elengedni. Próbált már valaki egy sikeres korszakot szándékosan elengedni, nem foglalkozni vele? Ehhez olyan mértékű tudatosság kellene, mellyel az átlagember nem rendelkezik.
Más út kell.
Ha nem megy a figyelmen kívül hagyásuk, akkor marad a törlésük. Melyiket? A jókat? Melyik a jó? Ami most jó?
A válasz egyszerű: mindet.
Az összes szerepet le kell vetned. Ahhoz hogy szembenézz magaddal el kell az elméd útjából az összes olyan dolgot taszítanod mely korlátoz.
Hogyan?
Pld. El Camino? Megvan? A lényege ez. Nem viszel magaddal semmit ami te vagy. Semmi olyat amit te vettél fel életed során. Minek vinnéd? Az a lényeg hogy ne vidd. Ha viszed hátráltat, befolyásol, irányítani próbál.
A gyalogláshoz nincs szükséged ezekre a szerepekre. Könnyebben mész végig ha apa/anya vagy? Vagy ha vezető/beosztott? Természetesen nem. Ott csak te vagy egyedül. Lényegtelen honnan jöttél és mit csináltál korábban nem fontos hogy ki vagy. Nem fontos. Mindegy hogy hívják és milyen formájú “magányt” választasz. A lényeg hogy magad legyél, ön magaddal addig amíg meg nem látod amit kell.
Más fajta lehetőség?
Persze, azt amit nem választasz hanem kapsz. Ez a padlóra kerülés esete. Amikor az élet maga üt ki. Azért hogy felállj és megerősödve tedd ezt.
Miért kell a padlóra kerülnöd ahhoz, hogy fel tudj állni? Azért, mert ha a padlón vagy, önként leteszed a terheidet, esetünkben a szerepeket. Ha padlón vagy nem érdekel semmi csak önmagad. Mert ott bekapcsol a túlélő ösztönöd.
Az ember ilyen. Nem néz szembe önként a feladattal ha nehéz. Megvárja míg ráomlik és betemeti.
Javaslatom:
Nem örökre kell elengedned, de egy időre biztosan. Meddig? Ezt neked kell tudnod. Minden ember más. Az elengedésen van a hangsúly, képes vagy-e rá? Elengedni az élményeket, az ál-barátokat, a haszonlesőket magad körül és ha rendbe tetted magad, meglátni azokat akik az értéket látják benned. Ha viszont te sem látod a sajátjaidat, nem fogod észrevenni azokat sem akik viszont értékesnek látnak. Ezt (is) jelenti a tükörbe nézés. Látod magadat, s csak magadat a felvett szerepeid nélkül. Ha meglátod tudni fogod hogy mire vagy képes. Nem akadályokat fogsz onnantól látni hanem kihívásokat. Eltűnik a gátló tényező az életedből és megjelenik a kiapadhatatlan energia, a korlátlan lelkesedés, melyet amint a csapatod megérez, követnek bármi áron, bárhová.
Az egyik ismerős földkörüli útra ment. Gyalog, autó stoppal és 100 dollárral. Mire visszatért rájött hogy ő nem marketing vezető hanem valami más. Elengedte a korábbi élményeket/terheket az újakért. Most sikeres tájkép fotókat csinál. Az NG-nak is.
Ha bármiben is segítségedre volt ez az írás használd egészséggel, ha nem, akkor legalább tudod hogy miként - nem - szeretnéd önmagad “rendbetételét” véghezvinni. De hogy meg kell tenned, az szinte borítékolható az egyensúlyod megtalálása érdekében.
Egy jó sörözés, mely alatt nem a sör ízét, hanem a társaságot akikkel azt fogyasztjuk, értem.
Számunkra is érthetetlen módon a hazai vállalkozások jelentős részénél, a főtevékenység - és itt nem a KSH által használt besorolási rendszert értjük - végzése előtt ugyan olyan akadályok állnak, mint bármely más - kevésbé fontos - részleg előtt.
Az eredmény kiértékelésekor szinte azonnal kiderült, hogy az ott dolgozó kollégák nem tudnak dolgozni, mert - számukra és számunkra is érthetetlen módon - a (FŐ)tevékenység végzése elé akadály gördült és annak elhárításában nem kapnak senkitől segítséget. Mivel ez így túl általános, kiemelnénk pár példát a könnyebb megértés érdekében.
2. A raktárban dolgozó kollégák feladata a beérkezett rendelések összekészítése, melyhez minden egyes rendelés feldolgozásakor össze kellett "vadászni" a megfelelő csomagolóanyagot. Papírdobozok álltak rendelkezésre, abból kellett gazdálkodniuk, melyet a betárolás oldalán megüresedtek, így a csomagolás gyakorlatilag csomagolóanyag vadászatból állt, mivel a termékek 5 perc alatt előkereshetők voltak, de a csomagolás beszerzése, na az, az jobb esetben is 20 percet vett igénybe. 
3. Az kiszállítást végző teherautók annyira rossz műszaki állapotban voltak, hogy azok vezetői - hiába volt meghirdetve a rendelést követő másnapi kiszállítás - nem voltak abban biztosak, hogy odaérnek a vevőhöz, illetve vissza a telephelyre. A vállalat minden évben egy teljesen új teherautó árát fizette ki autómentésre és javításra. Mivel azonban ezen költségek nem egyszerre jelentkeztek mint egy új autó vásárlása, így nem is érdekelt senkit a cégnél.
Összefoglalva az emberek többsége szeretne olyan helyen dolgozni, ahol nap mint nap sikerélmények tömege "bombázza" önértékelését és szeretne úgy hazamenni, hogy "ma is megváltottam a világot". Önöknek TISZTELT CÉGVEZETŐK csak az eszközöket kell biztosítaniuk és rögtön világmegváltás generáló kollégák hada fogja "ostromolni" képzeletbeli céges dobogónkat. Ehhez nem kell semmit tennünk, csak amit elvárunk kollégáinktól, azt előtte magunk is kipróbáljuk, és amennyiben mi magunk is véghez tudjuk vinni, úgy, és csak akkor várhatjuk el kollégáinktól ugyan ezt.
Az átlagos hazai vállalkozás vezetője nem irányítja a cégét, hanem utókövetést csinál. Ha hibát tapasztal beavatkozik, ordít, megtorol, káromkodik, majd megpróbálja a károk hatását csökkenteni, helyrehozni. Durrog, morog, panaszkodik. Nem elemez, nem vizsgál, ha le is von következtetés, az csupán az, hogy „csináltam volna én” esetleg, „hogy lehet valaki ennyire h…e?” típusú mondatok. Nem érti, hogy miért következett be hiba vagy nem érdekli. Proaktív gondolkodásmód nem alakult ki benne, így mindig a vállalata/problémái után fut, a vállalat irányítja őt és nem ő a vállalatot.
Ha akarjuk, ha nem, a vállalatunkban ugyan azon folyamatok ismétlődnek periodikusan. A periodicitás mértéke sok mindentől függ, így ezt most nem is vizsgálnánk. A lényeg, hogy ha valami ismétlődik, akkor van egy alap időszakunk (bázis időszak) melyre alapozva vizsgálhatjuk, hogy lefelé, felfelé esetleg változatlan formában működünk.
Már most is használunk hasonlót, mint pld. számlázó, készletnyilvántartó, iktató, könyvelő, stb. programok, melyek önálló programként jól végzik a dolgukat, de ha már két különböző szoftvert használó részlegnek kell együttműködni - adatot cserélnie - akadozik az együttműködés, emberi beavatkozás szükséges.
Összegezve, minden olyan folyamatot, melynek irányítására sem időnk sem pénzünk sem kollégánk, viszont segítségével hatékonyságnövekedést érhetünk el.
Folyamatosan nő az okosotthonok népszerűsége, melyben az otthonunkban lévő eszközök megpróbálnak bennünket tájékoztatni saját működésükről, illetve a működésük lakásunkra gyakorolt hatásairól. Az okosotthon analógiájára építve a megfelelő vállalatirányítási rendszer okossá teszi a vállalatunkat, időben informál bennünket minden olyan változásról, eltérésről, mely ahhoz szükséges, hogy..
Az irányító megmondja, hogy merre mehetünk, illetve, hogy merre nem, de az irányt és a sebességet a vezető határozza meg. A közlekedési rendőr irányítja a forgalmat, de az autót a sofőr vezeti.
Partnerünknél bevezették az írásban (email) történő kérdésfeltevés rendszerét. A vezetők irányába csak és kizárólag írásban lehetett kérdést feltenni 24-72 órás válaszadási kötelezettséggel, melyre ha nem érkezett válasz, a rendszer naplózta, így kénytelen volt mindenki foglalkozni a dologgal. 
A megvalósításhoz emberi erőforrásra van szükségünk, az az kollégákra, akik szűkebb értelemben a csapatunk, tágabb értelemben ez ERŐ-nk FORRÁS-a, így erőként és forrásként kell rájuk tekinteni.
Természetesen bármely kollégának joga van azonnal felmondani ha rosszul érzi magát, de a vállalatvezetésnek biztos nem mindegy, hogy kivel lehet pótolni, mennyi idő alatt pótolható, milyen költséget jelent a kolléga pótlása. Nem kevésbé fontos, hogy mennyi idő integrálni az új kollégát a csapatba. Nehéz ugyan kiszámolni de nem lehetetlen, hogy meghatározzuk olcsóbb megfelelően beszélnünk vele mint lecserélni.
Az utasítással csak végrehajtást, míg a kéréssel együttműködést érhetünk el. A kettő között az a különbség, hogy a kérés eredményeként nagyobb erőbedobással végzi el feladatát, megpróbál hatékony lenni, odafigyelni és gyorsabban végezni. Természetesen a munkakör, és a kolléga határozza meg, hogy utasítunk vagy kérünk, de egy próbát megér. Azonnali visszajelzést kapunk a kolléga arcáról, hogy magáénak érzi vagy sem a feladatot.
Kell, hogy érdekeljen bennünket, hogy a kolléga megértette-e vagy sem kérésünket. A visszakérdezéssel kiküszöbölhetjük a nem megfelelően elvégzett feladatokat és a kínos "én nem úgy értettem, hanem úgy hogy" típusú válaszokat, egyszóval a hibákat. Az elkövetett hibát fel kell oldani, különben a legközelebbi hasonló feladatnál a kolléga rögtön hasgörccsel indít és ez korlátként fogja gátolni a feladat elvégzésében.
Nagyon sokszor hallani egy rosszul elvégzett feladat után, hogy "pontosan azt csináltuk, amit mondtak, hogy csináljunk". Ebben az esetben nem együttműködésre ösztönözték a kollégát, hanem végrehajtásra. Az együttműködés esetén visszajelzett volna a kolléga, hogy nem fog ez így működni, máshogy kellene csinálni. Próbáljunk úgy kommunikálni a kollégánkkal, hogy ő is magáénak tudja a feladatot és akarja, hogy sikerüljön.
A "legbutább" ötlet, észrevétel is fontos lehet, mert olyan perspektívából világíthatja meg a feladatot, melyet mi nem látunk. Célszerű ezen lehetőségekkel is élni. Ingyen van!
A legkönnyebb leordítani azt aki elkövette a hibát és a legnehezebb az, hogy megvizsgáljuk, megfelelően kommunikáltunk-e azzal akit megkértünk a feladat elvégzésére. Az ordítás megalázottságot, dühöt, ellenállást azaz hatékonyság csökkenést eredményez. A célunk az, hogy a hibát elkövetőben tudatosítsuk, hogy miért fordult elő a hiba és azt legközelebb miként kerülhetjük el. Az ordítással sok mindent el tudunk érni, de a céljainkat biztos hogy nem.
Távol-keleti cég magyarországi fióktelepe. A gyártósori kollégákat ellenőrző középvezető, a saját országában használt vezetési módszert alkalmazva, a hibát elkövető kollégával először - mindenki előtt - ordítva, majd testi fenyítésben részesítve vett elégtételt az okozott "kárért". A magyar kolléga - alföldi legényként - a náluk használatos módszert alkalmazva vett elégtétel középvezetőjétől, melynek nyolc napon túli gyógyuló sérülés lett az eredménye. A középvezetőt 2 munkanapon belül hazarendelték, legényünket pedig áthelyezték a raktárba.
Első és legfontosabb probléma az EGO.
1. Ki az a "korlátolt" aki "járt utat, a járatlanért elhagyja"?
Megkeresett pár éve egy csehországi székhelyű élelmiszer nagykereskedés, hogy ők bizony magyar gyümölcspárlatot forgalmaznának, keressünk nekik hazai termelőket. A keresés kapcsán sok helyre eljutottunk és a kedvenc lerázós mondatom, melyet egy cégtől kaptam a "nem kell nekünk külföldre mennünk, elég nekünk az az üzlet ami itt van, köszönjük nem érdekel". Időközben ez a Dél-Alföldi pálinkafőző - ahonnan a választ kaptam - tönkrement. "Megették" a piacát azok, akiknek nem volt elég az üzlet.
INFORMÁCIÓVAL!
Jó tanácsok a változást támogatóknak:
Feltettük a kérdést, hogy mikor vitte el utoljára a feleségét a Bahamákra, vagy Bora-Borára? Furcsa képet vágva közölte, hogy még soha nem volt ott.
Mi az, hogy átvilágítás? Röviden, tükör amibe meglátod magadat a ( vállalkozásodat) jelenlegi üzleti környezethez viszonyítva, hosszabban olyan folyamat, melynek során minden kő alá benéznek, hogy van-e alatta érték, és ha igen akkor miért nem használjuk ki.