Munkám miatt találkozom cégvezetőkkel, tulajdonosokkal, felsővezetőkkel, s akarva-akaratlanul is de tanúja leszek az úgynevezett "Életközepi válságuknak". Egy idő után a közöttünk és cégeink között kapcsolatok olyan fázisba jutnak - mely mondjuk cél is kell hogy legyen - hogy már nem csak a céget/terméket/szolgáltatást ismerjük meg, hanem a másikat is.

Látom hogy szenvednek vagy el is mondják remélve, hogy ha kibeszélik, akkor talán…….. valami változik/változhat. "Nincs kedvem", "nem találom" az előre utat, "nem látom" pontosan a jövőt. Ez probléma. Ha nincs vízió, akkor nincs jövő sem. Ha leáll a motor, mely a céget hajtja akkor az lelassul, majd leáll.

A legutolsó ilyen témájú beszélgetés annyira megérintett, hogy elmondtam neki én hogyan oldottam meg ezt a problémát. Megköszönte.

Így most leírom a saját tapasztalatomat, mely hátha segít valakinek, s nem a "kétségbeeséssel" fogok legközelebb leülni tárgyalni, hanem magával a perspektívával, az energiával, a jövőt tervező managerrel.

Na szóval.

 Válság. Életközepi. Akármikor is jelentkezik probléma, s a problémákat meg kell oldani, mert ha megnő akkor abból hegy, majd földrész, végül akadály lesz.

Mit hívok pontosan ilyen válságnak? Azt amikor amit teszel (munkádra, hobbidra gondolva) nem tesz boldoggá, nem dob fel ( a siker sem), egyszerűen csak elvagy vele. Természetessé válik. Unod.

Mindenki, - így én is - a munkája során szerepeket vesz fel. Olyan mértékben azonosul vele, hogy a mindennapjai részévé teszi. Ezen szerepeket -  férj/feleség, apa/anya, vezető/beosztott, fejlesztő/marketinges, igazgató/vezető stb. -  illetve az ezekben átélt érzelmeket a magunkévá tesszük, sütkérezünk bennük. Jó vagy a szakmádban, jól csinálod amit csinálsz, folyamatosan pozitív feedback-eket kapsz a környezetedtől, azaz profi vagy? Remek! A válság nem feltétlenül csak akkor jön mikor jól megy a szekér, hanem akkor is jöhet mikor nem. A kérdés az az hogy ilyenkor mit kezdesz magaddal!?

Minél több a szereped, annál több a feladat, melyeket ha nem kezelsz megfelelően nyomássá válik, a nyomásból pedig teher, a teherből pedig valamilyen manifesztált betegség is lehet. Akár.

Jó tanács a barátoktól:

1. Engedd el
2. Vedd be a lesz@rom tablettát
3. Azzal hogy magadra veszed még nem a te problémád

Stb.

Megoldás az elengedés? Elengedni egy részét a feladatoknak, a szerepeknek? Elengedni? Én nem fogok semmit. Nem, ezt tény, hanem azok fognak téged, pontosabban ragaszkodsz az élményekhez amik az emlékekhez fűződnek. Függőség alakul ki. Fügsz a pozitív visszajelzésektől, várod őket akarod hogy legyenek, s amikor nem jönnek akkor kétségbe esel, pontosabban válságba.

Meg akarsz felelni az általad felvett szerepeknek, hiszen jó érzés sikeresnek lenni, nem? Ki akarná azt elengedni melyet kedvel, szeret, vagy legalább is ezt érzi?

Miért kell elengedni azt ami megy? Nem kell természetesen, de ha nem vagy megfelelően összerakva, akkor a kudarcok érkezését követően problémáid lesznek. Válságot fogsz átélni.

Ilyenkor szenvedsz, kínlódsz, coach-ról coach-ra, pszichológusról pszichológusra járhatsz (nem leértékelve őket, de ők sem azt mondják meg hogy ki vagy te).

Mindig a két székely esete jut ilyenkor az eszembe:

- Miért nyüszít a kutyád a sarokba - kérdezi az egyik székely a másikat.

- Mert beleült egy szögbe - jön a válasz.

- S miért nem száll ki belőle - kérdezi.

- Mert, még nem fáj neki eléggé.

No, mi is így vagyunk ezzel. Ha nem fáj eléggé, akkor maradunk, nem foglalkozunk vele. Minek? Majd mi megmutatjuk. Hiszen profik vagyunk. Volt időszak amikor azok voltunk, de megváltozott valami.

Tehát válság. Nem találjuk magunkat, mennénk is meg nem is, csinálnánk is meg nem is, átadnánk is meg nem is. Na, ez a válság. Eltűnik a jövő, vele a terveink. Képtelenek leszünk rá, egész pontosan nem lesz képünk róla, de elsődlegesen magunkról nem fogunk rendelkezni képekkel.

Találjak ki valami újat vagy nézzem meg hogy mások hogy csinálják?

A Buddhisták szerint a tükörbe nézve láthatod meg önvalódat igazán. Reggel borotválkozás közben, álmos gyűrött képpel tényleg önmagam vagyok, de ez nem segített. Természetesen nem a fizikai világ tükörjére gondoltak. Akkor hogyan kell meglátni pontosan magunkat és főleg miért nem megy ez magától, könnyedén, kínlódás nélkül?!

Eckhart Tolle azt írja, hogy a padon ülve hajléktalanként, reményvesztettként, jövőtlenűl ébredt rá arra, hogy ki is ő valójában és tette rendbe önmagát.

Nem tudjuk kik vagyunk, nem látjuk tisztán magunkat. Azt látjuk, hogy mit csinálunk és talán azt is hogy miért, de azt nem tudjuk, hogy ki csinálja pontosan. Én, de ki ez az ÉN?

Önmagunk meglátásában gátol a sok szerep, melyet cipelünk. Tudunk bennük vagy közöttük bújkálni, mint a gyerekek a fák között, csak itt saját magunk elől tesszük ezt. Ha nem működik az egyik szerep, gyorsan felvesszük a másikat. Ha nem vagyok jó szakember, lehetek jó férj/feleség, vagy ha az nem megy, akkor átugrok, pontosabban előhívom és belemenekülök egy másikba.

Ez tehát egy kergetőzés a szerepek között.

Képes vagyok megállítanom az ugrándozást és szembe nézni önmagammal? Vélhetően nem, mivel az előhívásukkor megjelenő érzelmeket nem tudjuk elengedni. Próbált már valaki egy sikeres korszakot szándékosan elengedni, nem foglalkozni vele? Ehhez olyan mértékű tudatosság kellene, mellyel az átlagember nem rendelkezik.

Más út kell.

Ha nem megy a figyelmen kívül hagyásuk, akkor marad a törlésük. Melyiket? A jókat? Melyik a jó? Ami most jó?

A válasz egyszerű: mindet.

Az összes szerepet le kell vetned. Ahhoz hogy szembenézz magaddal el kell az elméd útjából az összes olyan dolgot taszítanod mely korlátoz.

Hogyan?

Pld. El Camino? Megvan? A lényege ez. Nem viszel magaddal semmit ami te vagy. Semmi olyat amit te vettél fel életed során. Minek vinnéd? Az a lényeg hogy ne vidd. Ha viszed hátráltat, befolyásol, irányítani próbál.

A gyalogláshoz nincs szükséged ezekre a szerepekre. Könnyebben mész végig ha apa/anya vagy? Vagy ha vezető/beosztott? Természetesen nem. Ott csak te vagy egyedül. Lényegtelen honnan jöttél és mit csináltál korábban nem fontos hogy ki vagy. Nem fontos. Mindegy hogy hívják és milyen formájú “magányt” választasz. A lényeg hogy magad legyél, ön magaddal addig amíg meg nem látod amit kell.

Más fajta lehetőség?

Persze, azt amit nem választasz hanem kapsz. Ez a padlóra kerülés esete. Amikor az élet maga üt ki. Azért hogy felállj és megerősödve tedd ezt.

Miért kell a padlóra kerülnöd ahhoz, hogy fel tudj állni? Azért, mert ha a padlón vagy, önként leteszed a terheidet, esetünkben a szerepeket. Ha padlón vagy nem érdekel semmi csak önmagad. Mert ott bekapcsol a túlélő ösztönöd.

Az ember ilyen. Nem néz szembe önként a feladattal ha nehéz. Megvárja míg ráomlik és betemeti.

Javaslatom:

Nem örökre kell elengedned, de egy időre biztosan. Meddig? Ezt neked kell tudnod. Minden ember más. Az elengedésen van a hangsúly, képes vagy-e rá? Elengedni az élményeket, az ál-barátokat, a haszonlesőket magad körül és ha rendbe tetted magad, meglátni azokat akik az értéket látják benned. Ha viszont te sem látod a sajátjaidat, nem fogod észrevenni azokat sem akik viszont értékesnek látnak. Ezt (is) jelenti a tükörbe nézés. Látod magadat, s csak magadat a felvett szerepeid nélkül. Ha meglátod tudni fogod hogy mire vagy képes. Nem akadályokat fogsz onnantól látni hanem kihívásokat. Eltűnik a gátló tényező az életedből és megjelenik a kiapadhatatlan energia, a korlátlan lelkesedés, melyet amint a csapatod megérez, követnek bármi áron, bárhová.

Az egyik ismerős földkörüli útra ment. Gyalog, autó stoppal és 100 dollárral. Mire visszatért rájött hogy ő nem marketing vezető hanem valami más. Elengedte a korábbi élményeket/terheket az újakért. Most sikeres tájkép fotókat csinál. Az NG-nak is.

Ha bármiben is segítségedre volt ez az írás használd egészséggel, ha nem, akkor legalább tudod hogy miként - nem - szeretnéd önmagad “rendbetételét” véghezvinni. De hogy meg kell tenned, az szinte borítékolható az egyensúlyod megtalálása érdekében.